Úgy érzem az életem egy olyan film, amelyben folyamatosan egyetlen pillanat végletesen elnyújtott lassított felvétele látható amiben egy üvegpoharat levernek az asztalról. A felvétel további része azt mutatja, ahogyan a kezemmel riadtan utánna kapok de már késő és a pohár összetörik. A filmet szemlélőknek a látottak alapján nyilvánvaló a mozdulat hiábavalósága. A kéz már csak a pohár mögött létrejövő turbulens levegőt markolja hasztalan, és bár nem látjuk mert a pohár régen elhagyta a képmezőt, halljuk és érezzük, hogy azt éppen most tépi ezer darabra a padlóval való találkozás.
Alighanem születésem is efféle pillanat lehetett. Valahol valaki levert engem egy asztalról, és én azóta is minden pillanatban elkerülhetetlenül a biztos vég felé zuhanok. Nézőpont kérdése hogy a zuhanásom egyetlen pillanatnak, vagy egy örökkévalóságnak hat. Egy valami viszont sehogyan sem áll össze a fejemben a látottakkal kapcsolatban. Amennyiben én vagyok a pohár, akkor miként lehetnék én a pohár után nyúló kéz is a felvételen? Félek a kezem csupán annak vágyamnak az allegóriája, hogy a pohár valahogyan mégis megdermedjen az időnek ebben a kikockázott pillanatában, amikor még ép, és csillogó. És amíg ilyesmiken gondolkodom, az univerzum mindeközben is szakadatlanul tágul, és benne minden, mindig mozog. Fel nem foghatom hogyan is várhatnám el, hogy egy pohár csakis az én kedvemért itt e földön örökre a létezés lebegő vákuumába ragadjon? Hiszen még maga a poharat alkotó üveg sem mozdulatlan! Hasztalan folyik. Csak a mi emberöltőben mért mércénk nem elég hosszú ahhoz hogy megmérhessük vele. Alighanem az üveggyárakban sem volnának elragadtatva a létvágyunk keserűségéből fogant lehetetlen gondolattól, hogy minden valaha legyártott pohár örökké tartson. Semmi, de semmi, aminek kezdete volt, természetéből fakadóan nem tarthat örökké. A fizikai valónkat alkotó anyag minduntalan szétesik, hogy abból a sok üvegcserépből később majd valami új születhessen. Ha ezt a felismerést a stílszerűség kedvéért egy pohár víz segítségével, de egyszer és mindenkorra sikerülne végre lenyelnem, talán meglátnám végre, ami igazán fontos! A repülést!
És igen persze hogy mindvégig tudjuk hogy mi lesz a vége! A pohárnak össze kell törnie! De amíg mi végig csak az elkerülhetetlen találkozást várjuk a padlóval, és fülünkben mint egy végtelenített szalagon szakadatlan a szilánkokra tépődő üveg csörömpölése visszhangzik, nem vagyunk képesek a repülésre koncentrálni, és akkor nincsen más csak metsző félelemben való zuhanás!
Nem állt módunkban megválasztani sem utazásunk időtartamát, sem helyét. A poharunk lehet hogy egy éjjeliszekrény széléről, és az is lehet hogy a konyhaszekrény legfelső polcának pereméről vett magának kezdeti lendületet. De lendületet vett, és most már kizárólag abban dönthetünk szabadon, hogy a nekünk szánt zuhanásnak tetsző pillanatot képesek vagyunk-e repülésként megélni!
