Olyan sokszor szerettem volna gyermekként megfejteni édesapám múlhatatlan, a lényét teljesen átitató szomorúságát. Természetesen gyermekként még képtelen voltam túl látni a szomorúságon magán. Utólag visszatekintve egy a bábjából éppen csak kibújt színes lepkéhez volt ő hasonlatos, amely míg újdonsült szárnyait szárítgatta, potrohára véletlenül egy a termetéhez méltatlan méretű bénító félelem ragadt. Édesapámnak nyilvánvaló okokból kifolyólag természetesen soha nem volt potroha, mégis úgy érzem helytálló a hasonlat. Úgy képzelem ifjún és bohón az elmúlással még mit sem törődve, kíváncsian eszébe jutott egy elsőre ártalmatlannak tetsző gondolat, hogy számára milyen titkokat tartogat még a jövő, és a költői képemből kölcsönzött potrohára örökre ráragadt annak a dermesztő félelme, hogy talán nem sokat. Idővel aztán ez a félelem ólommá sűrűsödött és lehetetlenné tette számára a repülést.
Idézet a Wikipédiából: A lepkék lábai aránylag gyengék, inkább alkalmasak kapaszkodásra mint járásra.
Így visszatekintve látom, ahogy egész életében riadtan kapaszkodott.
Kapaszkodott a függésbe, kapaszkodott idővel megfakult repülés vágyába, és kapaszkodott édesanyámba.
És én most a saját létvágyamba kapaszkodva attól félek, hogy olyanná válok mint édesapám!
Alkalmatlanná az életre, és alkalmatlanná a halálra,
mert nem lehet úgy szállni, ha élni és meghalni is félek.
