A lufi lét egyetlen értelmes célja, levegőtől kifeszült, kikerekedett, tarkán csillogó testtel a gravitációra fittyet hányva táncolni a szélben… A még fel nem fújt lufi egy céltalan emberi lényhez hasonlatos töppedt és apró zacskó csupán, amely egykedvűen de kérlelhetetlenül az őt éltető levegő jöttére vár. Hagyni bátran hogy egy szellő a hátára vegyen és vigyen minket bárhová persze nagyon szokatlan és vakmerő ötlet amire nehezen szánja rá magát a józan ész. Nyilvánvalóan nem véletlen egybeesés, hogy sokkal több szálló luftballonnal, mint emberrel találkoztunk eddigi életünk során. Bénító az ismeretlentől való félelem, és ha nem vagyunk résen könnyen soha fel nem fújt állapotunkban rekedünk. A biztonságot hazudó létezés langymeleg kádvízében azután lassan már akár meggyőződéssel elhisszük hogy a létezés maga az élet, és lassan kikopik szívünkből a gondolat amit valójában legbelül végig érezünk, mégpedig hogy az az élet amelybe kishitűségünk és félelmeink sodortak, valójában méltatlanul lehangoló, és teljesen nélkülözi létezésünk valódi szárnyaló természetét. A puszta létezés és a valódi élet közé csak azok a zacskóból ki sosem vett lufi wannabe-k tennének meggyőződéssel egyenlőségjelet amelyek kínai celofán otthonuk egyre opálosodó ablakán kívül sosem ismertek más perspektívát. Mire kettőt pislantunk mi is a celofánunkba sülve megöregedünk, elrepedezünk mint a lufit alkotó gumi és egy ponton túl képtelenné válunk arra hogy megtartsuk magunkban a lényeget. Felfújni egy szép új lufit nagy bátorságot feltételez a részünkről. Olyasmi tett belekezdeni, ami feltételezi hogy tudatában vagyunk annak ha egyszer nekifogtunk már nincsen visszaút. A lufi amit erőfeszítéseink tüze fúj többé nem ereszti újonnan megismert formáját. Nem lehet őt többé úgy leereszteni hogy formája visszatérjen vélhetően Ázsiában remekbe szabott ábrázatára. Kerekre fújva viszont magára ölti illékony természetét, és bár formáját az univerzum időmértékében mérve egy villanásnyi pillanatig őrzi csak, létezése mégsem céltalan. Ha a lufik felfújása ilyen magasztos nagy horderejű felelősségteljes munka, akkor a legjobb amit tehetek ha inkább elteszem ezt az értékes kincset és megvárom az úgynevezett igazán alkalmas pillanat jöttét! Az igazán alkalmas pillanat jöttét persze úgysem ismerjük fel, hiszen az igazán alkalmas pillanatok attól válnak igazán alkalmas pillanattá, hogy nem mutatják magukat ott és akkor az igazán alkalmas pillanatnak. Ebből fakadóan sosem tudjuk hogy mikor jöttek el. Utólag visszanézve látjuk csak meg igaz természetüket. És én a tökéletes pillanat jöttének hisztérikus várakozásában, már egyre kevésbé látom jöttét bárminek is, és legfőképpen nem látom jöttét önmagamnak.
Az egyik pillanatban még tele vagyok tettrekészséggel ám a következő pillanatban a motivációmat úgy pukkasztja ki valami akár egy lufit és én ott állok megszégyenülten kezemben fél tenyérnyi töppedt és nyirkos gumi hártyával és nem tudom mitévő legyek. Elkeseredésemben új lufiért nyúlok a zörgő celofánban kotorászva, és fújnám én bizisten ahogyan a lelkemből kifér, de ezúttal a sóhaj sehogyan sem méltóztatik a lufiba vándorolni. Nem megy. Egy ponton túl már én magam sem tudom mi volt a célom. Ajkaim szorítása enged, és a sóhaj amely belülről próbálta gömbölyűre feszíteni akaratom színes testét, most szélsebesen távozik, és a lufi amivel foglalatoskodtam gúnyosan cikázva elszáll mint egy kárörvendésből és illetlen trottyogásból kikevert üzemanyaggal hajtott rakéta, hogy azután földet érjen valahol rég elfeledett gyermekkori emlékeim kisszobájának távoli sarkában, ahol az ordító csendben egész lényéből áradó megvetéssel fekszik örökké mozdulatlan mementójaként kishitűségemnek.
Jó! Most akkor legyen úgy hogy ezegyszer bátor leszek és nem fogy el a hitem idejekorán! Kiválasztok egy szép pirosat. Óvón a tenyerembe helyezem mint egy kismadarat, és könnyelműen megígérem neki hogy higgye el hogy most jött el a nap amikor biztosan felfújom, és akkor összeszedem a bátorságomat és elkezdem belefújni létezésem lassan megkeseredő maradék akaratát: és…
Persze, hogy megint megijedtem… Megvárom az alkalmas pillanatot. De mi van ha ez volt az? Nem! Azt én biztosan felismerném… Nagy levegő! Most akkor inkább legyen úgy hogy fújom egy kicsit, és elteszem. Róma sem egy nap alatt épült fel ugyebár! Remegő kézzel csomót görcsölök a lufi szájára, forgatom még kicsit és a biztos folytatás bizonyosságával óvatosan elteszem. Holnap! Majd holnap, de holnap biztosan teljesen felfújom! E gondolat simogató ölelésében lehunyom a szemem, és amikor újra kinyitom már pár héttel később találom magam ahogyan éppen egy fiók mélyén kotorászom hogy kukába dobjam félig fújt életem szomorúan tárgyiasult bizonyítékát: a löttyedt és ráncos gombócot amely mint jómagam, magában már réges-rég feladta a reményt, hogy valaha pille lufiként szállhat még. És persze sokszor megesik az is hogy a tettvágyam ködétől megrészegülve túl sok levegőt próbálok a lufimba belefújni, és… Bumm! És megint cseng a fülem. A tarka gumicafatok mint egy pillanatnál alig hosszabb, de boldog élet bizonyítékai ellepik körülöttem a padlót. És ahogyan a tarka darabokat nézem legbelül eltölt valamiféle bizonyosság, hogy a kidurrant lufim is százszor boldogabb volt a soha fel nem fújtaknál, mert ha csak egy pillanatra is de megtöltekezett létezésének igazi természetével. És egyre erősebben érzem, hogy az én lassan celofánba meredő életemnek is ilyesféle belülről töltekező erő adhatna igazi értelmet amely mint a lufit a levegő, kitölthetné a létezésemet tartalommal! ha nem félnék azt idejében, és teljesen felfújni!
